Megérkezett a tél, nehéz a sötétség, a hideg, kevesebb alkalom adódik a barátaimmal találkozni, az emberek idegesen rohangálnak az ajándékok után, elárasztanak a reklámok, az arcomba harsognak a mikulások.

Eközben valahogy a testem és a lelkem is befelé fordul, csendre és pihenésre vágyik, ahogy a természet is nyugovóra tér… ilyenkor sok zenét hallgatok, tele a lakás gyertyákkal, varrott adventi naptárral, amit reggel kócosan bontogatnak a lurkók… hétvégéken kimegyek a telekre is és léleksimogató koszorúkat fonok, kikapcsol, olyan szépek és olyan jó illattal árasztják el a benti tereket. Az advent a várakozás ideje és egyben a számadásé is, várjuk a karácsonyt, a havat, az év végét, miközben valahol mélyen számot is vetünk az évvel, mi az a sok minden ami történt velünk. Miben változtunk, milyen örömök értek minket, hol csalódtunk. Ez mind mind feldolgozásra vár. 

A tél számomra mindig befeléfordulást jelent. Nagymarosra majdnem minden  héten kimentem pár órácskára (mivel nincs fűtés a kis faházakban, a vizet is elzártam), ezért csak röpke látogatásokat tettem: megetettem a madarakat, csekkoltam, hogy minden rendben van-e és amikor leesett az első hó, akkor a gyerekekkel visítozva hemperegtünk benne a hegyoldalon. Csodaszép a havas táj, a természet, ahogy visszahúzódik és pihen.

A 2019-es évet faültetéssel kezdük. A szüleimmel szilvesztereztünk, aztán elsején elültettük a karácsonyfát. Nagyon jó érzés valami jóval kezdeni az évet,a faültetés számomra a jövőbe vetett hitet jelenti.