Pont egy éve, egy szombati napon néztem meg ezt a telket Nagymaroson. Azonnal beleszerelmesedtem, pedig olyan lepattant volt az egész, hogy sokan sírva elszaladtak volna. Engem viszont a hegyek, a víz látványa, a sok kis madár és fenyőfák a kertben mind mind elvarázsoltak. Azóta persze volt sok történés (sok anyázás is a kert takarításánál, felújításoknál), még mindig sok minden nomád, de az enyém. Csodálatos érzés az, hogy a kertemből szedem a virágot az asztalra (most a cickafark nyílik épp), a fűszernövényeket (zsálya, rozmaring, metélő petrezselyem, citromkakukkfű, többféle menta és citromfű), hogy érik a kis vadmeggyfámon is a gyümölcs, van hűs pince, amelyből csak ki kellett hoznom a hideg bort. Hálás vagyok, hogy ezt az egészet így ahogy van, utamba sodorta a sors. 🙌

A legnagyobb ajándék, amit Nagymaros adott: már nem félek egyedül a hegyen.  Az első pár hétvégén, mikor teljesen egyedül jöttem ide ki, mindentől összerezzentem, pedig vidéken nőttem fel, de úgy látszik az elmúlt sok évben beszippantott a városi élet. Főleg este voltam betojva rendesen. Aztán ez átbillent abba, hogy ez az én saját időm, amikor a gondolataimmal lehetek és ráhangolódhatok a természetre. Újra elkezdtem olvasni könyveket is, de van mikor csak a függőágyban ringatózva nézek ki a fejemből. Kivétel nélkül mindig feltöltődve megyek el innen.

Azt hiszem alapjaiban változtatta meg az életemet ez a kis telek. Persze valahol mélyen bennem voltak gyerekkoromból, olvasásélményekből ezek az érzések, de sokkal-sokkal jobban figyelek a környezetemre, amióta van. Elkezdem gyakorolni, hogyan tudnék minél kevesebbet szemetelni, azon agyalok, hogyan gyűjtsem az esővizet, hasznosítsam a tiszta vizet, hogyan tudnék a kis kertben részben vagy egészben önellátó lenni. Hosszú még az út, mire mindezek teljesen megvalósulnak, de a nagyon karakteres indulás végre megvan. Elindultam, hogy a magam kis világát felépítsem. És azt hiszem az út a lényeg.