Gyerekkorom óta éreztem, hogy ide szeretnék eljutni egyszer. A szüleim még a boszniai háború előtt, 1984-ben jártak itt, akkor volt Anyu épp várandós velem. A 90-es években nyilván nem vágytam ide, de most, 21 évvel a boszniai háború után újból felfedezhető a környék és nagyon megörültem, amikor rájöttem, hogy mennyire olcsó ide a wizzair-el eljutni.

A háborúról csak néhány kis emlékem van, kisiskolás gyerekként viszont az megmaradt nagyon bennem, hogy a NATO bombázások hangja áthallatszódott Dusnokra is… De nem ástam bele a témába magam mélyen, talán kicsit önvédelemből. Vannak szerb-horvát felmenőim, ez a kultúra és az ételek nem állnak messze tőlem, de még így is sokkos állapotba kerültem első nap Szarajevóban. A repülő reggel indult Budapestről és alig 1 óra alatt ott is voltunk. A szarajevói reptér nagyon kicsi és a házak között van, a házakat pedig hatalmas hegyek veszik körbe, egészen érdekes hangulata van. Kicsit összefoglalom a boszniai háborút, enélkül nehéz megérteni a várost, ugyanis nagyon erősen itt vannak még a nyomok, annak ellenére, hogy már 21 éve volt és a nyugati boltok, bankok, kultúra megjelent itt, a város fejlődik és építkezik. Szarajevó és úgy általában Bosznia ezerarcú, sok-sok sanyarú történettel, szívszorító házakkal, amelyeken még mindig ott vannak a golyónyomok, véres graffitik és gyönyörű természeti adottságokkal, finom ételekkel, kultúrák, vallások, történelmi korok keveredésével. Számomra hihetetlenül izgalmas 3-4 nap volt ez a kirándulás, amit egy barátommal, Marcussal tettem meg, a következő menetrenddel:

1.nap: Péntek reggel utazás repülővel Szarajevóba. Tunnel of Hope, Szarajevó belvárosa, Srebrenica fotókiállítás stb.

2. nap: Szarajevó-Mostar busszal, Mostar belvárosa.

3. nap: Mostar belvárosa, aztán Blagajba taxival, vissza Mostarba busszal, este pedig vonattal vissza Szarajevóba

4. nap: hétfő reggel egy kis burek és kávé, majd irány a reptér.

A boszniai háborúés a reménység alagútja

A boszniai háború 1992–1995 között a Bosznia-Hercegovinában élő bosnyákok, szerbek és horvátok közötti polgárháború volt. A háborút az robbantotta ki, hogy a boszniai szerbek nem akartak elszakadni a Szlovénia, Horvátország és Macedónia kiválása után megmaradt Jugoszláviától, miközben a boszniai horvátok és a bosnyákok nem akartak a szerb többségű államban maradni. A háborúban 97000 ember veszítette életét, a második világháború óta nem volt ekkora kegyetlenkedés Európában. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy pusztán vallási és etnikai hovatartozás alapján öltek meg ezreket, köztük sok-sok civilt, gyerekeket, nőket, válogatás nélkül. Az áldozatok 87%-a muszlim bosnyák, a többi szerb és horvát nemzetiségű ember.

Szarajevónak külön fejezet jutott az eseményekben. Több, mint 3 évig körbe volt kerítve a szerbek által, a repülőtéren az ENSZ csapatai állomásoztak, középen meg a bosnyákok. “A lakosság legnagyobb problémája a folyamatos bombázás volt. A szerbek, hogy a védőket minél előbb megadásra bírják, kétszáz pontról lőtték a várost. A legsúlyosabb harcok 1992−1993 fordulóján zajlottak. A lövegek tüzének csaknem az összes ház áldozatul esett. A szerbek válogatás nélkül szétlőtték a kórházakat, kommunikációs központokat, a politikai, gazdasági és katonai létesítményeket, épületeket. Az 1984-es téli olimpiai játékok sísáncait, valamint a magas épületeket szerb orvlövészek foglalták el. Nemcsak katonákra, hanem az utcán sétáló, bevásárló civilekre is rendszeresen tüzet nyitottak. A szarajevóiak éveken keresztül arra kényszerültek, hogy földalatti óvóhelyeken, pincékben éljenek… a világot bejáró háborús felvételek mindenkit sokkoltak. Ennek hatására hamarosan megindult a nemzetközi katonai beavatkozás is. ” Nem akarok túl részletesen belemenni, sok cikk íródott már erről,  keressetek rá  (cikk itt és itt)

A háborúnak kezdetét sokan egy szerb esküvőhöz kötik, ahol egy bosnyák belelőtt a tömegbe és pont az örömapát ölte meg. Míg mások szerint a szerbek kezdték a bulit, azzal, hogy a Hotel Holiday nevű szállodából mesterlövészek lőttek egy békemenetes tömegbe. Az biztos, hogy a feszültség megvolt a 90-es évek elején és “csak” egy kis szikra kellett ahhoz, hogy elszabaduljon az apokalipszis.

Az alábbi képen Szarajevó látható. Ahogy körbekerítették (szerbek piros, világoskék ENSZ, középen meg a bosnyák civilek):

“Tunnel of Hope”

A Reménység alagútját a szarajevói reptér alatt ásták a bosnyákok. Ez volt az egyetlen kapcsolat a teljesen elzárt városnak a külvilággal. Az alagút 800 méter hosszú volt és egy családiház pincéjéből indult. Alul térdig érő víz, felül gázcső és villanyvezeték volt, a vége felé már sínrendszert is építettek bele, azon tolták ki a sebesülteket, hozták a gyógyszereket, fegyvereket, élelmet. Az alagút ma már múzeumként működik, nagy részét betemették, de egy 25 méteres szakaszt meghagytak, a látogatók átmehetnek rajta. Nagyon furcsa érzés és belegondolni is borzasztó milyen lehetett ezen a 2 méter széles, 1.60 cm magas alagúton átmászni.

Eljutás az alagúthoz:

Az alagútba a reptérről a legegyszerűbb eljutni. Sajnos tömegközlekedést nem találtunk, de taxival pár perc. Érdemes a reptérről egyből ide menni és csak utána beutazni a városba. Belépődíj: 10 KM/fő (= kb. 5 euró). Egy óra alatt végig lehet nézni mindent.

Szarajevó belvárosakultúrák keveredése

Szarajevó belvárosába a reptértől nem visz busz, illetve, ha gyalogolunk kb 10 percet, akkor a reptér melleti lakótelepnél a 103-as busszal be lehet jutni a városközpontba. A buszjegy nagyon olcsó, 1,6 KM (kevesebb 0,8 euro). Más opció nincs, ha nem béreltünk autót, akkor még max taxizni lehet, de az olyan mint a többi országban. Drága és tuti átvágnak.

A buszúton a városba menve megdöbbentem, hogy 21 évvel a háború után is ennyire látszódnak a golyónyomok mindenhol. Gyakorlatilag az összes ház egy nagy szita. A belváros viszont nagyon különleges volt. Körben hegyek, bent a központban meg élesen elkülönült a bosnyák rész a szerb és horvát résztől. Az épületek, még a kő is más amin jártunk. A bosnyák részen egymást érik a kávézók, ahol szőnyegen, puffokon ücsörögve ihatjuk a török zaccos kávénkat. Szinte mindenhol értettek angolul, az árak ki vannak írva, eurót is elfogadnak. Ezen a részen sok mecset is van, burekezők és bazárok, nem véletlen a “mini-isztambul” elnevezés.

A szerb és horvát részen klasszicista épületek keverednek a szocialista maradványokkal. Ott voltak az új bankok, boltok is javarészt, katedrális és különféle templomok, egész más a hangulat itt.

Amiket mindenképpen érdemes megnézni:

Latin-híd: Itt lőtték le 1914-ben Ferenc Ferdinándot és innen indult az első világháború.

Gazi-Husrev Begova mecset: ez az egyik legrégebbi mecset a városban, a 16. században építették. Mi nem mentünk be, csak kívűlről néztük meg, de így is készítettem jópár képet róla.

“Jézus Szíve Bazilika” (Katedrala Srca Isusova)

Sebilj: „a galambok tere”, egy mór stílusú fából készült kút a Baščaršija tér központjában.

És természetesen a bosnyák kávézók, burekezők, piacok, villamos, a Latin híd melletti hidak, a bosnyák bazáros utca és a szerb és horvát főutca, domboldalakon a temetők. Ezek mind-mind egy helyen vannak, lehet barangolni a központban és nézelődni. Biztos van még pár dolog amit én nem jártam be, egy nap alatt ennyi fért bele.

Srebrenicafotókiállítás a borzalmakról

A belvárosban bóklászva egy fotókiállításba botlottunk, ami nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Maga a kiállítás vérprofin volt összerakva, 5 kisfilmet vetítettek le és hatalmas fotókon percek alatt a megdöbbenés csendje járt át. Igen, olvastam már erről és sejtettem, hogy ez a kiállítás nem lesz könnyű, de arra nem számítottam, hogy sírva jövök ki onnan. Iszonyú azzal szembesülni, hogy a 20.század végén Európa közepén egy ilyen sztori megtörténhetett.

A boszniai háború idején a települést a szerb hadsereg elfoglalta az ENSZ holland egységeitől. 1995 júliusában itt történt az egyik legvéresebb mészárlás. Több mint 8700 muszlimot végeztek ki a szerbek, férfiakat és fiúkat és több mint 20 000 nőt erőszakoltak meg. Az áldozatok számát a mai napig nem tudják pontosan, a feltáratlan tömegsírok miatt. Az eseményt a Hágai Nemzetközi Bíróság háborús bűncselekménynek, népirtásnak nyilvánította, de a résztvevő szerbek a mai napig nem kaptak ennek megfelelő büntetést… Erre nincsenek szavak.

Itt van még bővebb infó a kiállításról.

BoszniaHercegovina te csodás

A második napon elvillamosoztunk a vasútállomásra, ahol kiderült, hogy van ugyan vonat Mostarba, de csak 2 db összesen egy nap. Reggel és délután. Így végül a buszt választottuk, ami óránként megy Mostarba. A 2 órás út lélegzetellállítóan szép volt. Nem tudom miért volt az bennem, hogy Boszniában nincsenek nagy hegyek… Az első napi háborús sokk után kifejezetten jól esett utazni és a vidéki Boszniában (vagyis a Hercegovinai részen) kóborolni. Beszéljenek inkább a képek helyettem:

Mostarés az Öreg-híd

Mostarba érve kicsit elszontyolodtam, mert a buszpályaudvar és a mellette lévő vasúti pályaudvar gigalepattant, körülötte még lepattantabb szocialista épületekkel. Aztán beljebb sétáltunk és minden rosszkedvem elszállt. Az van, hogy az Öreg-híd és környéke tényleg gyönyörű, a Neretva folyó tényleg ilyen türkizkék és nagyon hangulatos teraszos éttermek, kávézókkal van tele a belváros, plussz ugye mecsetek és templomok mindenfelé. A Neretva egyik fele a bosnyák rész, másik fele a horvát.

Az Öreg-híd 24 méter magas és csak 30 méter hosszú, a 16. században építették. Aztán évszázadokig nem akadt olyan őrült, aki lerombolta volna, erre a boszniai háborúban ezt is porig rombolták a 20.század végén. Az újjáépítést 2004-ben sikerült megszervezni, tudtommal magyarok is részt vettek benne. Unesco világörökség, nem véletlenül varázsolta el anno Csontváry-t is a híd és környéke. Sajnos a turiták ezt nagyon ellepték, napközben alig lehet mozdulni a hídon, viszont ha reggel megyünk akkor csodás, mert alig van ott valaki. Mostar is olcsó hely, a legszebb panorámájú kávézóban is 2-3 KM egy kávé és az ételek is mindenhol nagyon szuperek voltak.

Blagajés a dervis kolostor

3. nap felkerekedtünk egy jó reggeli után és megkerestünk a buszmegállót, hogy átmenjünk Blagajba. A busz vasárnap csak nagyon ritkán járt és persze az orrunk elől ment el, egy boszniai sráccal és olasz barátjával futottunk a busz után, de csak nem vett fel minket. Ez a szitu arra jó volt, hogy a srácokkal összehaverkodtunk és fogtunk közösen egy taxit, amivel kijutottunk a néhány km-re lévő településre. A dervis kolostor a fő látványosság Blagajban. Ezt a muszlim kolostort egy hatalmas sziklafalba építették, a Buna nevű tiszta forrás mellé. A természeti környezet gyönyörű, a kolostor már csak műemlékként működik, szerzeteseket senki ne keressen. A kolostor körül kis bazár és teraszos éttermek/kávézók vannak, jóféle halas ételekkel, érdemes beülni valamelyikbe és a vízcsobogás mellett megebédelni.

Néhány szóban agasztronómiáról

Bosznia sokszínű az ételek és kávék tekintetében is. A szállásaink a bosnyák részeken voltak, így nagy lelkesen vetettem be magam a burekezők mélyébe és persze a bosnyák kávét és török teát kerestem mindenhol, hiszen az itt Magyarországon nem jellemző egyáltalán.

A burek rétestészta jellegű, zsírban kisütött feltekert, töltött, sós étel. A bosnyák burek a sirnica, ami sós túróval töltött. De találhatunk darálthússal és spenóttal töltött burekeket is, sokféle létezik. Ez itt olyan alap étel, mint nálunk a kakaóscsiga, minden kis boltban, büfében is árulják. (és senki ne jöjjön azzal, hogy itthon is van burek, meg se közelíti a kintit, szerintem a boszniai zseniálisan finom). Ezt az ételt valaki vagy nagyon imádja, vagy nagyon utálja. Marcus rá se tudott nézni, én meg kétpofára faltam. Még jó, hogy nem ott élek, mert már tuti gurulnék a zsírtól.

Ayran: sós joghurtkészítmény, ízre szerintem nagyon hasonlít a kaukázusi kefírhez, csak sósabb. Imádtam. A nehéz burekhez kifejezetten passzol, volt ahol alapból Ayrannal adták.

Bosnyák kávé: ha szereted a törökök zaccos kávéját, akkor ezt is, mert kb ugyanaz. Hangulatos réz edényekben tálalják, sok helyen édességet is adnak mellé. Az egyetlen kávé, amit tej nélkül iszok, az ez.

Gránátalma, füge és málna: októberben rengeteg gránátalmát árultak mindenfelé, füge és málna is fillérekért kapható, hatalmas gránátalmakerteket láttam, furcsa élmény volt, még sosem láttam gránátalmát természetes környezetében. A málnának nagyon megörültem, nagy szemű, finom málnát kaptunk, be is faltam egy nagy dobozzal.

Csevap, ajvár, halételek, burgonyafánk, grill húsok: ha Boszniába mész, tuti nem fogsz éhezni. Az éttermekben általában nincs hatalmas választék, de ami van, azt nagyon tudják. A helyiek nagyon kedvesek, hatalmas adagokat kaptunk és minden nagyon finom volt.

Pivo: a sör. Minden városban más. Ezt bevallom nem kóstoltam, mert utálom a sört, de Marcus szerint jó volt mind.

És íme néhány kép, a teljesség igénye nélkül:

A piszkos anyagiak:mi mennyibe kerül?

Bosznia hivatalos fizetőeszköze a konvertált márka (KM). 1 euró = 2 KM, így a számolás egyáltalán nem nehéz. Az eurót is elfogadják sok helyen.

  • Budapest-Szarajevó repülő retúrjegy: 13 000 Ft / fő
  • szállások: 25 KM- 70 KM / két fő / éjszaka a belvárosokban
  • villamos és buszjegy: ha a járaton veszed, akkor 1,8 KM, ha az újságos bódékban, akkor 1,6 KM. Automatát ne keress, nincs.
  • taxi: 1 KM / km
  • Tunnel of Hope belépő: 10 KM
  • Srebrenica fotókiállítás: 12 KM
  • kürtőskalács: 3,2 KM
  • kávé: bosnyák kávé 2KM, espresso 1,5 KM, cappuccino 3 KM
  • 300 gr málna 2 KM
  • 1 zacskó (kb fél kg) aszalt füge: 2 KM
  • gránátalma: 2 KM / kg (igen-igen, nem darabja ennyi)
  • burek reggeli ayrannal 2 főre: 7 KM
  • sör: 4 KM / üveg
  • kiadós ebéd/vacsora sörrel, üdítővel 2 főre kb. 30-35 KM
  • csokoládék: 1-2 KM

A kirándulás fejenként 150 euróból jött ki. Repülőjegy, buszok és vonat, szállás, belépőkkel és ételekkel együtt. Degeszre ettük magunkat belvárosi éttermekben, naponta többször kávéztunk, söröztünk és hoztunk haza csokit/kekszet a gyerekeknek. Szóval érdemes egy hosszúhétvégét Boszniára szánni, nem fog csalódást okozni.

Emberek,arcok és sorsok

A bosnyákok kedves, nagyon segítőkész emberek. Sehol nem volt félelemérzetem, mindenhol segítettek, sokan angolul is jól tudnak. Manapság “divat” a muszlimokkal riogatni a népet, de nem tudok rájuk semmi rosszat mondani. Emberek, akik élnek, szeretnek, nevetnek és sírnak, ahogy én is.