Ma ahogy beszélgettünk a hegyen, úgy előkerült az a téma, hogy mennyire jó másokat vendégül látni, akár napokra is és hogy ez mennyire nem természetes sokaknak. Gyerekkoromban szerény körülmények között éltünk, mégis a fél utca nálunk kajált vagy aludt, a szüleim sosem csináltak problémàt abból, ha valamelyik osztálytársunk, barátunk nálunk maradt ebédre vagy ott akart aludni. Ezért örökké hálás leszek nekik, mert ez ad egyfajta bizalmat és nyitottságot az emberek felé. Rengeteg nomád táborban is voltam, ahol együtt ettünk, egymás hegyén hátán aludtunk az isten háta mögött patakpartokon, fiúk lányok. Majd évekig kollégista voltam és sok és sokféle emberrel éltem kis szobákban. Tavaly simán elmentem egy hajóra aludni Portugáliában két idegennel vagy idén Stockholmban Eva befogadott pár napra, sosem láttuk előtte egymást, de ugyanolyan ebben ő is mint én, azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Azt hiszem a nagymarosi bandázások is innen fakadnak. Nem kell sok ahhoz, hogy jól érezd magad. Egy kis kaja és egy kis figyelem. A másikkal beszélgetni, meghallgatni mi van vele, merre viszi az élet. Van aki többször jön, van akit alig ismerek még, van akivel csak évente találkozunk, mégis mindig ott tudjuk folytatni ahol abbahagytuk. És ez jó. Nagymarosban ezt szeretem. Semmi nincs még ott, csak a természet és mi. És imádom, hogy jöttök és beszélgetünk egy tea mellett, vagy hogy a nagy bográcsból sokan eszünk együtt. Az ajtóm nyitva áll. ?