Vettem egy telket. Egy álom sűrűsödik össze benne. Gyerekkori élmények, vágyak egyvelege, hogy mi az amit az én gyerekeimnek is szeretnék majd megmutatni. Mi az ami évek óta a fejemben van és most szeretném megvalósítani.

Sokminden kavarog bennem.

Vidéken nőttem fel, csak néhány éve élek Budapesten. Szeretem a várost, nagyon sok jó munkát, barátokat kaptam itt az élettől, de hiányzik nagyon a természetközeliség. Az, hogy fessem az ablakkeretet, hogy halljam a madarakat, legyenek virágaim és fűszernövényeim, sok. És fák. Bokrok. Víz és hegyek. Talán túl nyílt és őszinte lesz a történetem, de szeretném megmutatni, hogy nincs lehetetlen, akkor sem ha valami nagyon annak tűnik.

És nálam a házvásárlás ilyen. Egyenlő (volt) a lehetetlennel. Én nem örököltem, kaptam lakást és egyedül két gyerekkel egyelőre esélyét se éreztem annak, hogy bármit is vegyek. Albérletben lakunk Budapesten (mindenki tudja, hogy az horror árakon mozog manapság, még akkoris, ha nagyon szerencsés vagyok, mert egy szuper kerületben lakhatok a belvárosban), de ennek ára van. Például az, hogy nem tudok sok-sok pénzt félrerakni, mert megy az albérletre, megy a gyerekek sulijára, stb. Hiába dolgozom ezerrel valahogy nem tudtam milliókat félretenni.

Az elmúlt 1-2 évben nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan tudok ebből hosszútávon kikeveredni. Nálam nem opció az, hogy egy panellakásért 40 évre eladósítsam magam, lottózni sem lottózom, akkor mi legyen? Mi lesz ha 15 év múlva már nem tudok ennyit dolgozni? Ha nem lesz ekkora szerencsém az albérlettel és két gyerekkel nem akarnak fogadni sehol? Ez egy olyan örök félelmem, amit nem tudok levetkőzni. Persze lehet jönni azzal, hogy Nyugat-Európában senkinek sincs tulajdona, de ez engem nem nyugtat meg. Itt Magyarországon nem lesz magas vagy egyáltalán nem lesz nyugdíjam, ha akkor is albérletben kell majd laknom, lehet éhen halok… Ha pedig elköltözöm pár év múlva külföldre (még ez is simán lehet), akkor is jó érzés az hogy van valahol egy kis házikó, ami az enyém, ahova bármikor hazatérhetek, ahol otthon érzem magam…

Szóval gondolkoztam, olvastam sok cikket, ezer ingatlanhirdetést, figyeltem a tendenciákat. És a következőkre jutottam magamat ismerve és a lehetetlent nem ismerve, így szépen sorban:

  • veszek fel 3-4 millió Ft hitelt (igen, jól látjátok, csak ennyit, többet nem is kapnék a banktól), amit apránként visszafizetek

  • keresek egy olyan települést, ami természetközeli, de még elérhető Budapestről (ha a munka vagy iskolák később úgy hozzák, hogy kell nekünk még Budapest, akkor ez az opció meglegyen), illetve amíg nyaralóként használjuk, addig is könnyű legyen oda kijárni

  • olyan helyet keresek, ahol van kötöttpályás közlekedés (pl. vonat), bolt, piac stb. és van hegy és víz, szóval természetesen csodaszép 😀

  • ha a település megvan, akkor elkezdek ezerrel keresni telkeket, lehetőleg olyat amin van valami viskó, van víz és van villany (ez nem is annyira egyértelmű amúgy) és persze megközelíthető helikopter nélkül is, mondjuk gyalog a vasútállomásról, mivel nincs kocsim és egyelőre nem is tervezek venni.

  • ha a telek megvan, akkor is maradunk még pár évig albérletben. Amíg visszafizetem a hitelt és a két kezemmel felújítom ahogy és amikor tudom. Ez a terv. És ez lesz a valóság is remélem. 🙂

Nagymaros,meglátni és megszeretni

A fentieket összegezve így esett a választásom Nagymarosra, Zebegényre és Verőcére. De ha jobban belegondolok, én ezt a régiót már 11 évvel ezelőtt kiválasztottam tudatalatt, mikor Sárival voltam várandós és Zebegényben nyaraltunk, amikor még Budapesttől is messze laktunk. Beleszerettem a dús növényzetbe, a Dunába, a nagy hegyekbe, a hajókba, a friss levegőbe, csodálatos környezet. Valahogy mindig ilyen helyet kerestem. Egy házat a hegyen, vízi panorámával és bármilyen furcsának is hangzik, sok lépcsővel.

Már sokszor megtapasztaltam, hogy “csak” meg kell álmodni azt amit szeretnék, sokszor és sokat gondolni rá, és valahogy látni a lelki szemeink előtt, gondolatban megtervezni milyen lesz. Én ebben nagyon hiszek, hogy az ember bevonzza a dolgokat, ha sokat gondol rá, tudattalanul is tesz lépéseket abba az irányba (na jó, a férfiakkal ez eddig nem jött össze haha). Na de ez volt a telekkel is. Millióegy telket néztem meg a neten, beállítottam hírdetésfigyelőket, így azonnal láttam, ha új eladó került fel a netre. Szóval mondhatni rajta voltam az ügyön. (és persze ha valaki a pinterest falamat meglátja, abból is szembetűnik mennyire odavagyok a kis házakért).

De azért próbáltam nyugtatni magam, hogy ezt nem szabad elkapkodni, hogy ráérsz Nóri, ha nyár végén vagy jövőre találod meg az igazit akkor akkor. Kérdezgettem ismerősöket, olyanokat akik már sokszor jártak arra, netán ott laknak. Igyekeztem minden infót begyűjteni.

De a sors ismét közbeszólt. Merthogy ciki, nem ciki, az első telek amit személyesen is megnéztem, elvarázsolt.

Panoráma,és víz és erdő

Amikor felmentem a 101 lépcsőn és elémtárult a panoráma, azonnal tudtam, hogy akármilyenek a viskók, ez a telek önmagában is egy csoda. Persze el van hanyagolva, egy dzsungel az egész, a két kis ház rajta romos és lakhatatlan viskó. És még ki tudja mennyi meglepetés vár rám, ha elkezdek felújítani, ásni stb. De azonnal megláttam benne azokat a lehetőségeket amelyek nekem fontosak és amit majd egy leendő álomháznál látni szeretnék. És persze még most is csodálkozom, hogy el lehet csípni ennyiért ilyen jó telkeket.

Na de lássuk a paramétereket:

  • 755 nm-es belterületi telek (10% beépíthető)

  • meredek telek, de kő támfalakkal teraszosra lett kialakítva

  • vezetékes víz és villany bevezetve, egészen a felső házig (ez nagy szó, arrafelé sok helyen kút sincs a hegyen, nemhogy vezetékes víz)

  • van angol WC (fürdőszoba nincs, ne kérdezzétek miért) 😀

  • két kis faház (20-25 négyzetméteresek)

  • egy száraz, téglával kirakott pince

  • kerti csapok

  • sok-sok növény, fa

  • egy csodálatos beton lépcső (a telek végéig 131 lépcsőfokkal)

  • és a lélegzetelállító panoráma

  • vasútállomás gyalog 5 perc, Duna sétány gyalog 6-7 perc, Nagymaros központja és kompkikötő, strand, piac 12-15 perc gyalog. Tehát minden elérhető távolságban.

Azt hiszem ez az egész így ahogy van egy nagy őrültség és persze félek is, hogy mi lesz majd belőle, vajon azt amit megálmodtam végig tudom-e csinálni. Hát majd kiderül. A blogban nem félek majd leírni az árnyoldalakat és nehézségeket se. Kíváncsian tekintek előre, meglátjuk mi lesz. Innen szép nyerni!